Reményteljes jövő kis adagokban

„Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát: mintha apró dara lett volna a földön. Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül. Ezt parancsolja az Úr: Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni: fejenként egy ómert, a lélekszámnak megfelelően. Annyi adagot szedjetek, amennyien egy sátorban vagytok! Izráel fiai így is cselekedtek, és szedett ki többet, ki kevesebbet. Amikor azután megmérték ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni. Mózes azt mondta nekik: Senki se hagyjon belőle másnapra!”

2 Mózes 16, 14-19.

Nagy szeretettel köszöntelek Benneteket! Elindulunk az új tanévre. A nyitó, köszöntő ige a reményteljes jövőről szólt. Arról szeretnék beszélni, hogy a reményteljes jövő az apránként áll össze. Sok-sok reggeli elindulásból. Sok-sok ismétlődő mozzanatból. Öltözködésből, kakaóívásból. Sok-sok kedves szülői biztatásból: „tempó tempó, pörgés, húzd a cipőd, indulunk most, mondom… most.” Az év végén azt mondtuk, hogy a hálánk azon múlik, hogy tudunk-e jól figyelni, most azt mondom a nagy kérdése az év elejének, tudunk-e örülni minden egyes új napnak, mert ezen múlik a reményteljes jövő.

Ebben segíthet nekünk a felolvasott történet. A zsidó nép rabszolga nép volt Egyiptomban, ahogyan azt ti is tudjátok. Mózes vezetésével, rendkívül kalandos körülmények között kiszabadultak a fogságból. A menekülés útja a tengeren át vezetett, a Vörös tenger ketté vált, és nekik csak át kellett gyalogolniuk az őket üldöző sereg elől, amely már nagyon közel járt. Az ellenség szabályosan el akarta nyelni őket, ehelyett a szétvált tenger nyelte el őket: hamm. Nagy volt az izgalom és aztán nagy volt az öröm: Körtáncot jártak, énekeltek. Nagyon büszkék voltak, hogy az ő Istenük, egy erős, Isten, nagy harcos, igazi hős. Izmos a karja, lehetetlent nem ismer. Ám de jöttek a vándorlás monoton, egyforma napjai a sivatagban, a pusztában. Azt szoktuk mondani, hogy a pusztai vándorlás Isten osztályterme volt, ahol fontos dolgokat kellett megtanulniuk. Például, hogy lehetnek örömmé a hétköznapok feladatai. Ahogyan a nyár rendkívüli élményei után, jönnek az iskolanapok. Első ránézésre mindig ugyanaz ismétlődött. Fel kellett fedezniük, hogy mi az, amit nem lehet megunni, sőt az állandóság és ismétlődés örömét jelenti. A népnek az volt nehéz, hogy megismerték az Istent, mint egy nagy hőst, harcost, aki a föld legmodernebb seregét eltörölte egy szempillantás alatt. Most mintha a pusztai, iskolai menza jóságos, ámbár elég spórolós konyhavezetőjévé változott volna. Mintha Chuck Norrisból konyhás Zsuzsi nénivé lenne. Aki egy új ismétlődő ritmusát diktálta az életnek. Az étel, amit ettek elég egyhangúnak tűnt, ami valami égi gabonapehelyszerűség volt, amit minden reggel össze kellett gyűjteni. Neve is volt Manna. Ez azt jelenti, hogy „mi ez?” Minden reggel, amikor a családanya a gyerekek elé tette ezt a pusztai müzlit, égi gabonapelyhet. A gyerekek megnevezték: mi ez? És az édesanya kedves bólintva felelet: hát az, megint. A feladat az volt, hogy készítsenek belőle mannaburgert, mannamuffint, mannapalacsintát, mannaszuflét, mannacsigát… De tudjuk, hogy nem voltak mindig lelkesek sem a gyerekek, sem a felnőttek. Pedig fontos volt, hogy Isten gondoskodását naponként átéljék, kérjék, megköszönjék, naponként táplálkozzanak, az is életbe vágó volt, hogy nappal füstoszlop formájában, majd éjszaka tűzoszlop formájában vezette őket az úttalan utakon, az éj sötétjében. Az égi manna arra emlékeztet, hogy szükségünk föntről való táplálékra a lelkünk számára is. Ő gondoskodik a testünkről és a napi üzenetről is, amit mindig egy kérdéssel együtt kapjuk meg: Mi ez? És kérdezhetitek: Mit terveztél Istenem? Milyen örömet adsz? Hogyan segítesz ki a nehéz helyzetemből? Mi a mai napra szánt ajándékod? Mit vársz tőlem? Mit üzensz? Mindennap hallhatjátok ti is az Isten üzenetét Konrád bácsin keresztül. Figyeljétek meg, mi a kérdése üzenete a mai napra! Tudjátok hogyan lehet mérni a reményteljes jövőt? Abban ahogyan ti fejlődtök, növekedtek és változtok nem csak kívül, hanem belül is. Bennetek formálódik a reményteljes jövő. És egyszer csak eljutunk Isten terve szerint valahonnan valahová.

A Mannához tartozik egy figyelmeztetés is. A reggel lehullott manna a napon eltűnik, másnapra megromlik. Arra emlékeztet minket, hogy nem lehet sokáig az iskolai évben sem azzal foglalkozni, ami tegnap történt. Lehet, hogy volt egy kis sírás, de másnapra már nem emlékszünk az okára. Lehet, hogy volt egy 100%-os mesés környezetdolgozat, de másnapra ettől még nem lehet jóllakott napközisként, ábrándozva végig ülni a napot, mert az ötös dolgozat dicsősége is elavul. Az iskolában is a mai nap a legfontosabb. Ezért ahogyan a reggeli mannaszedők felkeltek, szétnéztek és látták a friss harmatként lehulló égi kenyeret, mi is mondjuk: ez egy új nap, ez egy más nap, egy egészen másik nap. Egy új év teli csodákkal, és ami nem változik: Isten gondviselő szeretetével. Ahogyan a népet füst és tűzoszlop vezette, nekünk az Úr Jézus mondja: Gyertek utánam, kövessetek, reményteljes jövő adok nektek napról-napra!

Édes Árpád