Tanulmányi kirándulás a Felvidékre, a 7.a és 7.b részvételével

Elindultunk hétfőn reggel Budapestről, sofőrünkkel Ádámmal és idegenvezetőnkkel Péterrel.

Az első célunk Kassa volt. Az odavezető úton Péter történelmi összefoglalót adott nekünk. Nem „tankönyvízűen”, hanem rendkívül élvezetesen mesélt, egyaránt megragadva a gyerekek és a tanárok figyelmét. Megismerhettük Kassa jelentőségét és azoknak az életrajzát, akiknek a sírját aznap meglátogatni készültünk Kassán és Lőcsén; II. Rákóczi Ferencről, a kuruc korról, a bujdosók életrajzáról és történelmi jelentőségükről tanulhattunk.

Megérkezve Kassára, először a Thália Színházba, a város magyar nyelvű színházába tértünk be. A zsöllyében helyet foglalva lehetőségünk volt beszélgetni az egyik alkalmazottal. Megtudtuk, hogy a színházat a város működteti, melynek lakosai közül húszezer fő magyar nemzetiségű. A műsoron egyaránt szerepelnek prózai és zenés darabok, klasszikusok és kortárs drámák. Van bérlet is, amit kedvel a közönség. A színészek közt van olyan is, aki Magyarországról, Pozsonyból ingázik Kassára, és kassai lakosok is. Sok előadást hirdetnek meg a magyar nyelvű középiskolák tanulói számára, ezzel is segítik a nemzetiségi hovatartozás megerősítését és az anyanyelv életben tartását a kisebbségi létben. A társulat rendszeresen vesz részt színházi szemléken, fesztiválokon más helyszíneken is, például Magyarországon.

Tovább sétálva a belvárosban, felkerestük Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Bercsényi Miklós, Csáky Krisztina, Esterházy Antal és Sibrik Miklós sírját a Szent Erzsébet dóm kriptájában, illetve magát a dómot is megnéztük, ismerkedtünk a gótikával egy kicsit.

A város főutcáján megálltuk az Állami Tudományos Könyvtár falánál, a Holocaust áldozatainak emléktáblája előtt, melyről elolvashattuk, hogy 1944-ben, 137 vasúti szerelvényben több mint 401 ezer zsidót szállítottak Kassán keresztül a lengyelországi haláltáborokba.

Sétánk végén elérkeztünk a Rodostói házhoz, melyet csak kívülről tudtunk megtekinteni. Ez az épület II. Rákóczi Ferenc rodostói ebédlőházának a másolata, udvarán a fejedelem szobra található. Nem messze innen a régi városfal maradványát is láthattuk.

Tovább buszozva, Lőcsén megint nagyon sokat tanultunk a gótikáról. Megálltunk Lőcsei Pál mester, a gótika egyik legnagyobb mesterének egykori háza előtt, ahol ma a Szepesi Múzeum működik.

Megtekintettük a korszak remekművét, a Szent Jakab templomot. Ennek főoltára a legmagasabb faragott, gótikus oltár a világon, melyet Pál mester készített, a magassága 18,62 m. Nagyböjt idején csukott állapotban Krisztus szenvedéstörténetének festett képei láthatóak rajta. Húsvétkor szokták kinyitni megint, a szárnyak belső oldalain a szentek életéből vett jelenetek faragott ábrázolásait láthatjuk. A templomban számos, Mátyás-korabeli, faragott mellékoltár is található. Ilyen nagy számban Közép-Európában sehol sem vészelték át a reformáció korának képrombolását, a barokk-kori modernizációt, és a szú vagy tűzvész pusztítását gótikus mellékoltárok. Történelmi érdekesség, hogy a templomot az 1700-as évek elején az evangélikusok és a katolikusok megosztva használták.

Péter Kassán és Lőcsén is felhívta a figyelmünket a szovjet emlékművekhez való viszonyulásról. Szlovákiában ezek megmaradtak a közterületeken, a mai napig részei a történelmi emlékezetnek.

Megtekintettük Lőcsén a gyönyörűséges, régi, lábas városházát, és a lábasházakat, amik körbeveszik a teret és megismerkedtünk a pellengér, avagy szégyenketrec fogalmával, A főtéren áll ugyanis egy, amely a XVI. századból származik. Nem tudtunk kipróbálni, mert nagy lakat függött az ajtaján, de megállapíthattuk, hogy bizony nagyon kellemetlen lehetett azoknak, akiket a közerkölcs megsértéséért bezártak oda, hogy a járókelők kedvükre kigúnyolhassák, akár meg is dobálják őket.

A közeli Thurzó háznál megállva megismerkedtünk a sgrafittós díszítés fogalmával. Ennek a technikának a lényege, hogy  befestik a homlokzatot több színnel, majd a mintát a fölösleg leverésével alakítják ki. Ugyanitt megtanulhattuk, mik azok a kronogrammák, azok a feliratok, amikben a római számértékű betűk vagy a méretükkel, vagy a színükkel ki vannak emelve a szövegben, és összeadva valamilyen évszám jön ki belőlük.

Következő állomásunk Késmárk volt. Ott megnéztük a piros-zöld színű, új evangélikus templomot, aminek jelenleg meglehetősen szokatlan a felépítése, egyes jellegzetességei miatt zsinagógára emlékeztet. Egy campanile-szerű harangtornya van, mint az olasz templomoknak. Itt, a Thököly mauzóleumban temették el Thököly Imre grófot, aki Zrínyi Ilona férje volt, és II. Rákóczi Ferenc nevelőapja. Hamvait 1906-ben szállították haza az oszmán birodalomból, és helyezték itt végső nyughelyére.

Nagy szerencsénkre be tudtunk menni a szomszédos fatemplomba is, ami a lőcsei főtérhez hasonlóan az UNESCO világörökség része, melyet nyolc különböző település, három különböző felekezethez tartozó nyolc fatemploma alkot. Az 1687-1711 között épült fatemplom kívülről fehér vakolattal van védve, de a teljes épületben egyetlen vasszeg sem található, 100 százalékban fából készült. A hagyomány szerint még svéd hajóácsok is részt vettek a munkálatokban, a valóság azonban az, hogy környékbeli mesterek keze munkáját dicséri. A belső falakat gazdagon borító festményeket az építés óta eltelt 300 évben egyszer sem kellett restaurálni. A templomban szász, tehát németajkú evangélikus gyülekezet működik, akik minden vasárnap tartanak itt istentiszteletet.

A szállás felé vezető úton, Péter elmondásából megismerkedtünk azzal a különös földrajzi jelenséggel is, hogy amíg a Kárpát-medencében a folyók a Dunával egyesülve a Fekete-tengerbe torkollnak, a Poprád folyó viszont áttörve a Kárpátokat, észak felé a Dunajeccel és a Visztulával egyesülve a Balti tengerbe ömlik.

Megérkezve Poprádra elfoglaltuk hotelszobáinkat és megvacsoráztunk. És ezzel el is telt az első nap.

A második napi programunk a finom és kiadós reggeli után egy kiadós túrázással telt. Mivel erre a napra jósolták a legjobb időt, aznap kirándultunk el a Tátrába. Felmentünk busszal Ótátrafüredre. Ott megnéztük a meteorológiai állomást, a Grand Hotelt, majd felmentünk a lanovkával – ami valójában sikló – a Tarajkára, amit előzőleg lentről megnéztünk. A Tarajkán elővettük a Csontváry albumot és megnéztük Tarpataki vízesés című festményét, rálátva a vízesésre, nagyjából ugyanabból a nézőpontból, mint ahonnan festette. Azután elmentünk egy picikét sétálni a zöld jelzésen a hajdani Ghur, ma Bilik menedékház mellett. Lesétáltunk először a Hosszú-vízeséshez, azután továbbmentünk a Nagy Tarpataki-vízeséshez. Azután még továbbmentünk a Kis Tarpataki-vízeséshez, majd a Rainer kunyhóhoz, ami az első tátrai menedékház volt. Itt már egy kicsit kezdtünk fáradni és leültünk enni. A menedékház mellett megtekintettük a tátrai teherhordónak a faszobrát meg a tátrai hegyimentőét. Utána továbbmentünk az Óriás-vízeséshez, amit már csak szemből néztünk meg, a völgy túloldaláról. A frissebbek még lejöttek ott a hídhoz, az elfáradtabbak már inkább fent maradtak.

Azután nagyon gyorsan visszasétáltunk Tarajkára, lesétáltunk Ótátrafüredre és elbuszoztunk a Csorba tóhoz. Itt megálltunk Szentiványi József, a tátrai turizmus megalapítójának szobra előtt, majd  egy kicsit sétáltunk a tó körül. És igazából nem is esett nagyon az eső, csak egy pár cseppet kaptunk, úgyhogy nagyon jól megúsztuk. Kacsáztunk kaviccsal, és barátkoztunk a parton totyogó kacsákkal.

A harmadik napon buszra szállva átvágtunk az Alacsony-Tátrán. Ez többeknek a gyomra nem szerette, de fölmentünk az Ördöglakodalma-hágóra. Lejöttünk a túloldalon, a Garam völgyén és Besztercebányán sétáltunk egy nagyot. Megismerkedtünk ott a ferde várostoronnyal, ami óratorony meg tűztorony is egyben, a jezsuita templommal és kollégiummal.

A várnegyedbe érve megtekintettük a várkapu fölött a bányászatra jellemző díszítést. Megismerkedtünk IV. Bélának a város fejlődésében játszott szerepével a szobránál. Körbejártuk a Mátyás-házat, ahol a legenda szerint Mátyás és Beatrix aludt, csak valójában nem. Lesétáltunk a főtérre, nagyon-nagyon sok érdekes épületet néztünk meg. Még egy Thurzó házat, szintén sgrafittóval. Az ezüstkaput, ahol hajdan elvámolták az ezüstöt, a Beniczky házat, aminek nagyon szép reneszánsz erkélye van.

És végül lesétáltunk ahhoz a házhoz, ahol Bethlen Gábor 1620-ban országgyűlést tartott és I. Gábor néven magyar királlyá megválasztották, de nem koronáztatta meg magát. Megismerkedtünk Bethlen Gábor élettörténetével is, aki 13 évesen hajtotta végre az első nagy hőstettét, amikor visszaszerezte a családi vagyont, később erdélyi fejedelem lett, békét és jólétet teremtett Erdélyben, és még a Habsburg császárt is legyőzte a 30 éves háború során.

Innen elmentünk Zólyomra, ahol a várudvaron megismerkedtünk Balassi Bálint szülőhelyével, és megemlékeztünk Balassiról.

Azután Selmecbánya felé vettük az irányt. Útközben Péter felolvasott nekünk egy sajátos humorú részletet Mikszáth novellájából, A Tóth atyafiakból. Egy picit föl-alá szaladgáltuk Selmecbányán, mert az igencsak „ferde” város. Láttunk napórát, freskót, a Kamaraházat, benne a szénkiemelő szerkezet makettjével. Aztán fölmentünk egy gyönyörű, szép utcán az étterem mellett. Följutottunk a Zsinagógához, amiben jelenleg sörfőzde működik, de legalább fel van újítva. A kilátóból áttekintettük Selmecbányát. Azután fölmentünk a Leányvárba, vagy másnéven Újvárba, és  megnéztünk egy négyemeletes kiállítást mindenféle érdekességekkel. És nagyon-nagyon örültünk, hogy mindig volt még egy emelet. Habár a végén volt, aki már a galériát is emeletnek nézte a fáradtságtól.

Lefelé jövet Péter ismét kinyitotta a Csontváry albumot, nagyjából azon a ponton, ahonnan a művész megfestette Selmecbánya látképe c. művét. Ehhez közel sétáltunk el a Klopačka vagy magyarul lármafa mellett. Az ebben a házban működő óraszerkezet hívta régen munkába éjjel kettőkor a bányászokat, ez kongatott a temetéseken is, és Vak Bottyán ennek a hangjára toborzott Rákóczi seregébe 1000 bányászt. A Szentháromság téren körbejártuk az 1710-es pestisjárvány elmúltával emelt Szentháromság szobrot. Ennek szerkezete és vöröses anyaga meglehetősen szokatlan a pestisoszlopok sorában. Széles talapzatán hat, a pestissel és a bányászattal kapcsolatos szent szobra áll. Ez volt tehát Selmecbánya, a harmadik napunk.

A negyedik napon reggel elmentünk a Popráddal mára egybeépült Szepesszombat központjába. Ebben az egykori cipszer városban megnéztük az „Itt járt Mátyás király” táblát azon a házon, ahol az uralkodó egy éjszaka megszállt,  meg azokat a gyönyörű régi polgárházakat, amiknek jellegzetes ismertetőjele a magas, zsindellyel fedett, hatalmas, kiugró, oromzatos kontytető. Kívülről körbejártuk a római katolikus Szent György templomot. A templom öt gótikus oltárából kettő Lőcsei Pál mester műhelyében készült. Mellette megnéztük a reneszánsz haranglábat és az 1772-ből származó barokk stílusú Immaculata-szobrot. A parkban található különleges emlék a kőből készült gabonamérő, amely a jelentős szepesszombati vásárok alkalmával kapott fontos szerepet. Itt találjuk még azt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére, közadakozásból felépült emlékoszlopot, mely a szlovák állam megalakulása után csak úgy tudta elkerülni a lerombolást, hogy szlovák nyelven ráírták: „A világháborúban elesettek emlékére”.

Benyovszki Móricz, Magyarországi születésű Madagaszkári királynak a felesége szülőházának alagsorában megtartott esküvőjéről is beszélt nekünk Péter a ház előtt.

Innen pedig elmentünk Krasznahorkaváraljára, Andrássy Dénes és Hablawetz Franciska gyönyörű szecessziós mauzóleumába. Megismertettük a kutyájukkal, aki szintén ott van eltemetve, és akinek szobrának eredetijét Stróbl Alajos készítette. Mivel saját gyermekük nem született, a grófi házaspár jótékonykodásával segítette a beteg, és az árva gyerekeket. Péter elmondta, hogy a grófok élete sem volt mindig fenékig tejfel, mert nem tudták elvenni a szívük szerelmét az akaratuk szerint, és érdekből kellett házasodniuk. Vagy ha a szívüket követték, elveszítették a nemességükkel járó jogok egy részét, ahogy ez Gróf Andrássy Dénessel is történt. A mauzóleum belső márványborítása a világ több bányájából érkezett, a falon és az ablakokban is ónix lemezek lettek beépítve, a kupola belsejét aranyozás borítja. A leégett és éppen újjáépítés alatt álló Krasznahorka várat csak alulról láttuk, majd pedig elmentük a család másik ágának a betléri Andrássyaknak, I. Andrássy Manónak, I. Gézának, II. Manónak és II. Gézának a csodálatos betléri kastélyába, ahol ugyan esett egy kicsit az eső, de ez csak az angolpark megtekintésében akadályozott meg minket. Végignéztük azt a csodálatos kastélyt, megismerkedtük az intarziás bútorokkal, láttunk medvebőrt, oroszlánbőrt, vaddisznóbőrt, kígyóbőrt, elefántfejet, múmiát, nagy múmiát, kis múmiát, régi bidét, hatalmas nagy biztosítékokat a XX. század elejéről, és még rengeteg minden más érdekességet.

És utána mentünk Gímesre, szlovák nevén Jelenecre, ahol több házban kaptunk szállást egy ifjúsági táborban. A házak mögött lovakat és pávát is láttunk, a pávát egész idő alatt, még éjszaka is hallottuk! A házak között trambulinok, hinták és füves terület tette lehetővé, hogy végre sokat mozogjanak szabadon a gyerekek. A sok élménytől és a jó levegőtől elcsigázva nagyot aludtunk, majd másnap reggel elindultunk, megnéztük Nagyszombatot, ami egy különleges város. Megőrizte a régi városfalát. Több ponton is láthattuk a katonákat, – vagyis csak a szobraikat – akik ülnek a városfalon és lóbálják a lábukat.

Megnéztük a főteret, ahol épp heti piac volt, és egy répás bácsi odébb küldött minket, hogy ne takarjuk el a répákat, mert akkor nem jönnek a vevők.

Ott is láttuk egy Szentháromság szobrot, amivel korábban már máshol megismerkedtünk. Megtanultuk azt, hogy a Szentháromság szobor mindig a pestisjárvány végéhez kötődik, mindig barokk stílusú, és mindig a Habsburg Birodalomban található, tehát nagyjából Közép-Európában, még esetleg Dél-Németországban. De eleve maga a barokk, az az ellenreformáció művészete és ezért egy Habsburg hatást tükröz.

Itt megnéztük Magyarországnak az első olyan egyetemét, a mai Eötvös Loránd Tudomány Egyetem elődjét, ami még létezik is, mert Nagy Lajos és Zsigmond egyeteme már nem létezik. Megnéztük kívülről a Keresztelő Szt. János templomot mert a morcos nénivel, aki csak adományért engedett volna be minket, nem tudtunk megalkudni.

És körbesétáltuk, megnéztük a régi érseki palotát, ami nagyon-nagyon kicsi volt, mert az esztergomi érsekek nem akartak Nagyszombatban lenni, ha egyszer Pozsonyban is lehettek, úgymond a tűz közelében. És utána a gyerekek elmentek fagyizni, hogy mi a tanárokkal tudjunk kávézni.

Szencen megkoszorúztuk Szenczi Molnár Albertnek a szobrát, és végül, programunk befejezésével Pozsonyban érkeztünk, az egykori magyar királyságnak a nyugati kapujához, Porta Hungarica-jához, aminek a közelében van a Dévényi-vár, a nyugat szélkapuja.

Pozsonyban, a Mihály kapun keresztül sétáltunk be a városba. Megtekintettük a földön a koronázási menetet jelző kis, földbe illesztett rézkorongokat. Megnéztünk egy csomó épületet, egyebek között a Királyi Kamarát, ahol az országgyűlések voltak, és ott megemlékeztünk Kossuth Lajosról. De találkoztunk Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal, pontosabban egykori iskolájukkal. A főtéren találkoztunk Napóleon szobrával, meg a Rudolf-kúttal, amit tűzoltásra építettek. Bementünk az Ó-városházába, följutottunk egészen a toronyba, a toronynak a tetejére, és onnan néztük szerteszét.

Nagyon sok érdekes dolgot láttuk odabent, régi tárgyakat és az Apponyi-palota termeit. Aztán a nagyszombatinál sokkal nagyobb érseki palota kapualjában megnéztük Napóleon emléktábláját, ami az Austerlitzi csata utáni pozsonyi békekötésre emlékeztet. És megállapítottuk, hogy nem feltétlenül a főnök a legokosabb egy csoportban, mert hogyha az orosz cár nem tolta volna félre Kutuzovot, aki nála sokkal jobban értett a hadvezérséghez, akkor talán másképp alakul a csata vége is. Elsétáltunk a Szent Márton Dómba, ami a török hódoltságtól 1830-ig, V. Ferdinánd koronázásáig a magyar királyok koronázó temploma volt.

Hazafelé utazva, immár Magyarországon, Péter a mikrofonba utoljára beszélve összefoglalta az öt nap eseményeit, ennek segítségével készült el ez a beszámoló is, mely nyomokban tartalmazza az ő jellegzetes humorát is.